Álarcok-szerepek-minták

A legtöbb embert mélyről jövő vágy és kíváncsiság ösztönzi arra, hogy felfedezze és megismerje önmagát. Önmagunk mélyebb megismerése a tudatalattinkban rejlő üzenetek hozzáférésével sikeresebbé válik, ha felismerjük azokat a viselkedési mintákat, amelyek a kapcsolatainkat nagyban befolyásolják. A tudatalatti elme a velünk történt összes eseményt rögzíti, tárolja, továbbá a kialakult viselkedési mintáink tárháza is egyben.

Útkeresésben

A pénz- és teljesítményközpontú, versengő világunkban egyre többen keresik a lelkük felé vezető utat, amely az egón túl található, és ahol nem a mulandó értékeké a főszerep. Nem véletlen, hogy megsokasodtak az önfejlesztő tréningek, programok, eljárások, amelyek eszközt kívánnak nyújtani önmagunk és mások mélyebb megismeréséhez. Támogatják a bennünk lévő teljesség, bölcsesség megtalálását, az igazság felismerését az arra nyitott lelkű emberek számára. Egyre többen lépnek rá a spirituális útra, mert legbelül tudják, hogy a látható, anyagi világon kívül létezik más, végtelen gazdagság, és megnyílnak ennek a magasabb rendű valóságnak.

Szerepeink, védekezéseink

Első szerepeinket a gyermekkorunkban alakítjuk ki, amikor megtanuljuk, hogyan alkalmazkodjunk a világhoz. Később vannak úgynevezett „szerzett” szerepeink, amelyeket valamilyen külső vélt vagy valós elvárás alapján öltünk magunkra a könnyebb boldogulás érdekében, legyen szó munkahelyi, családi, baráti vagy párkapcsolati helyzetekről. Úgy gondoljuk, hogy a játszmáinkkal könnyebben lehetünk eredményesek, és jobban elfogad a környezetünk. A legtöbb esetben védekező funkciót szeretnénk betölteni az álarcaink segítségével.

Vannak olyan szerepek, amelyek a társadalmi együttélés szempontjából hasznosak, például egy orvostól elvárható, hogy kellő komolysággal fogadjon, és ne várjon színpompás köpenyben rágógumizva a lábát az asztalra feltéve a rendelőjében. Ugyanez az orvos, ha munka után a barátaival billiárdozni megy, teljesen más szerepbe kerül.

A baj akkor van a szerepjátszással, ha valakire ráég a maszk, csak a környezetének szeretne megfelelni és tetszeni, közben az identitása gyenge lábakon áll, a valódi személyiségét nem ismeri, a külsőségek viszik el az energiái nagyrészét. Csak kifelé él, úgy, ahogy mások azt elvárják tőle.

Előfordul olyan probléma is, amikor valaki a munkahelyi szerepét hazaviszi, például a komoly rendőrségi vezető, aki otthon is parancsolgat, és elfelejt gyengéd lenni, mert túlzottan azonosult a munkahelyi pozíciójával. Azt hiszi, hogy a foglalkozása ő maga, csak komoly rendőrségi vezetőként látja önmagát a magánéletében is, így azonban lemaradhat más értékek megismeréséről és megtapasztalásáról.

Álarcok 

A felvett szerepek minden esetben megnehezítik önmagunk mélyebb megismerését, és az életfeladatunk kellően őszinte betöltését. A maszkok távol tartanak az érzelmeink megismerésétől és a tudatossá válásunktól is. A sérülékenységtől való félelem következtében többen mutatnak nagyobb magabiztosságot a külvilág felé, mint amennyivel valóban rendelkeznek. Elkerülő stratégiájuk nem támogatja a régi élményeik feldolgozását, hiszen a múlt csak akkor kerülhet elfogadásra, ha képesek vagyunk mögé nézni, megérteni, majd elengedni. Attól, hogy megpróbáljuk elnyomni, a tudatalatti elmében lenyomatként megmarad a hatás, és a maga feldolgozatlanságában bármikor kirobbanhat a nem megfelelő módon. 
Sokan az erős ember látszatát keltik, közben a mélyben megoldatlan problémákkal küzdenek. Nem beszélve arról, hogy ha valaki erősebbnek mutatja magát annál, mint amilyen, mások is erősebbnek fogják gondolni, ezáltal jobban terhelik. Az így kialakított minta ördögi körré válik: a kapott terhek hatására az illető még erősebbnek fog mutatkozni, ami által még több súlyt tesznek majd a vállára, hiszen úgyis elbírja. Ez egészen addig ismétlődik, amíg az illető össze nem rogy a rá nehezedő nyomástól – aminek következtében már nem képes a felvett szerepet gyakorolni. Az elfedés – álarc mögé bújás – energiafelhasználással jár, erőt vesz el, hogy mindig jól teljesítsünk, de nem tesz jobbá vagy őszintébbé. Az érzések kimutatásához, felvállalásához szükséges az igazi erő, és csak ezen a szinten vagyunk hitelesek. 

A szerepeink alakulását viszonylag könnyen megfigyelhetjük a párkapcsolatainkban. Zömmel ugyanarra a viselkedési sémára épülnek, többször kerültünk már hasonló helyzetbe, ahol a forgatókönyv ugyanaz volt, csak a szereplők változtak. A legnyilvánvalóbb szerephelyzetek között érdemes megemlíteni a csendes („zárkózott”) és a hangos („vallató”), valamint az áldozat („szegény én”) és a zsarnok („megfélemlítő”) szerepeket, ahol az egyik fél az elnyomott, a másik pedig az elnyomó. Ha hajlamosak vagyunk alárendelődni a kapcsolatainkban, akkor érdemes megtalálni a mélyben rejlő okokat, és azok gyökeréig hatolni, hogy felszínre hozhassuk azokat a negatív berögződéseket, amelyek miatt nem a megfelelő partnert vonzottuk magunkhoz. A tudatalatti áldozat vagy egyéb, más szenvedésminta addig érvényes, amíg tanítani akar valamire, hogy a személyiségünk fejlődjön. A személyiségünk fejlődéséhez a legjobb terepet a párkapcsolatok adják, hiszen nagyon sok esetben szerelmi kudarc miatt kezdünk befelé figyelni, magunkban mélyebb okokat feltárni, és az idők során többé válni.

Bármilyen felvett szerepről is van szó az életünkben, mindegyik arról szól, hogy nem hiszünk abban, hogy pusztán abból a lényből fakadóan, akik vagyunk, figyelmet és elismerést kaphatunk. Azt gondoljuk, hogy ehhez másnak kell lennünk, máshogyan szükséges viselkednünk, mert önmagunkban kevesek vagyunk azokra a visszacsatolásokra, amelyekre vágyunk. Ennek következtében vagy agresszíven, másokat kényszerítve küzdünk a figyelemért („vallató” vagy „megfélemlítő” szerepek), vagy passzívan, az emberek együttérzésére támaszkodva csikarjuk ki azt az energiát, aminek a szükségét érezzük („szegény én”, zárkózott szerepek). Amennyiben fel tudjuk ismerni, hogy éppen egy játszma részesei vagyunk, képessé válhatunk feloldani ezeket a kommunikációs helyzeteket. Ha nem hagyjuk, hogy a másik mesterségesen jusson általunk az elismeréshez, tehát nem veszünk részt a játszmájában, lehetőséget adunk a kapcsolat magasabb szintű működésére. Ekkor a másik dönthet úgy, hogy letéve az álarcot, szembenéz önmagával, de úgy is, hogy keres valaki mást, akivel tovább folytathatja ezt a folyamatot. 

Tranzakcióanalízis

Eric Berne kanadai pszichiáter alkotta meg a Tranzakciónalízis rendszerét, amely az emberek és a szerepek közötti konfliktusok feloldásáról szól. Megkülönböztet alapvetően három szerepet: a gyermek – a felnőtt – a szülői attitűdök vonatkozásában, amelyek a viselkedés alapján további alrendszerekre bonthatók. Számos konfliktus adódik abból, hogy az egyik fél éppen egy gyermeki üzemmódból intéz egy kommunikációt, amire a másik elképzelhető, hogy egy felnőtt szemüvegen keresztül válaszol, ezzel máris felállítva és kiélezve az erőviszonyokat (pl. férj a feleségnek: már megint nem találom a zoknimat, mire a feleség: mert mindig, mindent széthagysz magad körül. A férj egy gyermeki szerepből intézte a kommunikációt, a feleség a felnőtt szerepéből, mintegy megfedve a szertelen gyermeket válaszolt. Az interakcióból máris konfliktus alakulhat ki). Ha tudatosan figyelünk egymásra, akkor még a reakció előtt felfedezhetjük a másik mozgatórugóit és reagálhatunk arra felesleges erőszerzés nélkül is. Ehhez szükséges, hogy nekünk magunknak legyen egy stabil, belső önképünk és szeretet alapú kapcsolódásokra törekedjünk.
Eric Berne megállapítása alapján életünk során számos sorskönyvi parancsot kapunk, amelyek elementáris erővel befolyásolják személyiségünk kialakulását. Ezek között vannak pozitív parancsok és negatívak, amelyeket tiltásoknak nevez. Nevükkel ellentétben sajnos a pozitív sorskönyvi parancsok ugyanolyan romboló hatást eredményezhetnek, mint a tiltások. Az egyik ilyen pozitív sorskönyvi parancs a „légy tökéletes”, amit a magukkal szemben is igényes, jól teljesítő szülők adnak tovább. Megfigyelhető azokban a kommunikációs helyzetekben, amikor egy szülő úgy nyilvánul meg a gyermeke felé egy teljesítmény során, hogy „jól csináltad, de….”. Látszólag dicsér, de valójában arra sarkall, hogy még többet, még jobbat tegyen az a gyermek. Ez először csak egy belső elégedetlenséget alakít ki, amit a gyermek maximalizmussal próbál felülírni. Ha továbbra sem kapja meg a teljesítményéért járó elismerést, akkor felnőttkorára képes lesz 0% hibaponttal dolgozni, de ennek valójában sosem fog tudni örülni, és ami a legrosszabb, öntudatlanul maga is továbbadhatja majd a gyermekének ezt a sorskönyvi parancsot. Egy másik hasonlóan kártékony sorskönyvi parancs a „bírd ki”, amit az előző generációk szinte minden fiúgyermeke megkapott. Ennek következtében a férfiak megtanulták fegyelmezni a bennük lévő érzéseket („egy fiú nem sír”), miközben valójában egyedül maradnak a fájdalmukkal.
Bármilyen szerepről, viselkedésmintáról is legyen szó, a változáshoz elengedhetetlen önmagunk ás kapcsolataink tüzetes figyelése, majd az alkalmazott minták felismerése és tudatosítása. Ha ez megtörténik, akkor már van lehetőségünk máshogyan gondolkozni, szólni, vagy cselekedni. Ennek hatására pedig valódi, érzelmekkel teli kapcsolatokat élhetünk meg önmagunkkal és másokkal.

                                                                              Szerzők: Gergely Krisztina Zafira és Huszágh-Winkler Móni

Szólj hozzá